Angela Merkel lélegzetelállító karrierje első pillantásra teljesen valószínűtlennek tűnik. Egy olyan párt jelöltjeként lesz alighanem kancellár, amit a baloldaliak előszeretettel neveznek reakciósnak. Valóban hosszú az olyan, rá vonatkozó jelzők listája, amik az előítéletek szerint inkább megnehezítik az előrejutást a CDU-ban: nő, keletnémet, protestáns, második házasságban él és gyermektelen. Ráadásul még azt sem lehet róla elmondani, hogy nagyon fotogén lenne, sőt. Mint azt a múlt vasárnapi tévévita is megmutatta: ami a médiaszereplést illeti, esélye sincsen felvenni a versenyt Gerhard Schröderrel.

Az évek során azonban kiderült, hogy hiba volt őt oly gyakran alábecsülni és megmosolyogni, mint azt riválisai tették. Merkel kiváló elemző és taktikai képességgel rendelkezik, rettentően ambiciózus és politikai csatározásokban igen kemény tud lenni.

Angela Merkel

Angela Merkel sikerére részben az NDK-ban eltöltött évei nyújtanak magyarázatot. 1954-ben született Hamburgban, de hat hetes korában a család keletre költözött, ahol apja evangélikus lelkészként szolgált a Berlintől 80 km-re található Templin nevű városkában. Angela már kisgyerekként megtanulta, hogy egy lelkész lányaként már eleve hátrányos helyzetből indul a befalazott országban.

Otthonról főleg két dolgot sulykoltak belé: egyrészt származása miatt mindenkinél jobbnak kell lennie ahhoz, hogy egyáltalán előrejuthasson, másrészt semmilyen körülmények között nem szabad nyíltan beszélnie arról, amit otthon hall. Volt osztálytársai elmondása alapján úgy tűnik, hogy úgy viselkedett, mintha egyenesen Őze Lajos oktatta volna ki a "Megáll az idő" című filmben ("ne jelentkezz, ne ugrálj!"). Noha jó tanuló volt, nem volt stréber, nem tűnt fel, és mindig a tanterem hátsó régióiban foglalt helyet. Ma is gyakran megfigyelhető rajta a pókerarc, ha nyomás alatt van, és ez alighanem ekkortájt vált nála beidegződéssé.

Egészen az NDK összeomlásáig kerülte a feltűnést. Fizikus lett, az egyetem elvégzése után az NDK tudományos akadémiájának egyik berlini kutatóintézeténél helyezkedett el. Távol állt tőle az aktív ellenzékiség, de mindenképpen elégedetlen volt az őt körülvevő viszonyokkal, hiszen saját munkahelyén is világosan láthatta, hogy az NDK milyen reménytelenül le van maradva a nyugat mögött.

1989 viharos őszén került be a politikába, amikor a főleg egyházi ellenzékiekből verbuválódott Demokratischer Aufbruch ("Demokratikus Kezdet") nevű párthoz csatlakozott, ami kezdettől fogva piacgazdaságot követelt és célként tűzte ki a német egységet is. Angela Merkel néhány héten belül a párt szóvivője lett, majd 1990 tavaszán a már szabadon választott NDK-kormány helyettes szóvivője.

Az egység létrejötte után a DA beolvad a CDU-ba, és ami Merkelnek még fontosabb: felfigyel rá Helmut Kohl, akinek kapóra jön egy aránylag fiatal, tehetségesnek tűnő nő az ország keleti részéből, akinek nem utolsó sorban garantáltan tiszta a múltja. 1991 elején Merkel, akit Kohl csak "kislánynak" nevez, nőügyi miniszter lesz, majd a következő ciklusban környezetvédelmi miniszter. Utólag leginkább azt lehetne Angela Merkel bársonyszékben eltöltött éveiről, hogy egyáltalán nem tűnt fel, sem pozitív, sem pedig negatív értelemben.

A CDU 1998-ban elvesztette a választásokat, és 25 év után lemondott a párt vezetői posztjáról Helmut Kohl is. Megbízható és lojális imidzsének köszönhetően Merkel lett a párt új főtitkára, míg mások szétszéledtek, vagy a tartományokban próbáltak szerencsét.

A következő évben robbant ki a Kohl körüli, illegális pénzügyekről szóló botrány, ami alapjaiban rázta meg a CDU-t. A helyzet nem lehetett volna drámaiabb: sorban hullottak a fejek, a választók körében szinte teljesen összeomlott a bizalom a kereszténydemokraták iránt, sőt a várható milliós nagyságrendű büntetések fényében már-már a párt puszta léte volt a tét. Merkel volt az első, aki egy azóta is sokat idézett cikkben ki merte mondani, hogy a CDU-nak csak akkor van jövője, ha megszabadul Kohl árnyékától.

Ez már egy politikai bomba volt, tulajdonképpen apagyilkosság, hiszen Merkel tényleg mindent Kohlnak köszönhetett. A válságban viszont Merkelnek kivételesen előnyére vált, hogy a többiekkel ellentétben nem a CDU-ban nőtt fel: egyrészt még a gyanú árnyéka sem vetődhetett rá, hogy esetleg érintett lenne a 80-as évek elejére visszanyúló botrányban, másrészt el tudta képzelni a világot Helmut Kohl nélkül is. Merkel megdöbbentő bátorságról tett tanúbizonyságot Kohl frontális megtámadásával, és ennek a határozottságnak köszönhette azt is, hogy 2000 tavaszán a párt elnöknőjévé választották.

Szintén nem lebecsülendő teljesítmény az sem, hogy a kereszténydemokraták egyáltalán nem kesztyűs kézzel vívott belharcaiból rendre győztesként került ki. 2002-ben ugyan még át kellett engednie a kancellárjelöltséget Edmund Stoibernek, de idén ez már fel sem merült. Pedig épp elegen vannak a párt vezető köreiben, akiknek Merkel jelölése a saját kancellári ambíciók végét jelenti. Legalább három tartományi miniszterelnökről van itt szó; az alsó-szászországi Christian Wulff, a saar-vidéki Peter Müller és főleg a hesseni Roland Koch nem is igazán titkolják, hogy mennyire rosszul jött nekik Merkel felemelkedése.

A frusztráció oka egyértelmű: míg Angela Merkel fizika-szakra járt Lipcsében, ők már rég beléptek a pártba, tudatosan építették a karrierjüket, több ezer ülésen koptatták a széket, és ami a legfontosabb, mindig végtelenül lojálisak voltak a vezetéshez. Ők mindig úgy fogják érezni, hogy Merkel nem dolgozott meg eléggé a kancellárságért.

Ezek a miniszterelnökök fogják alighanem a legnagyobb fejfájást okozni Merkelnek, ha kancellár lesz. A legtöbb törvényhez a felsőház beleegyezésére is szükség van, ezért az ot ülő miniszterelnökök többé-kevésbé nyíltan zsarolhatják majd Merkelt, miközben úgy tesznek, mintha csupán tartományaik érdekeit védenék.

Ezért is nehéz még felmérni, hogy Angela Merkel kancellárként mennyire lehet majd sikeres, mint ahogy azt is nehéz megmondani, hogy tulajdonképpen mit is akar. Sok jel utal ugyan arra, hogy minél radikálisabb neoliberális reformokat tartana helyesnek, de a választási hadjárat hevében a CDU hagyományos szociális érzékenységére kell utalnia, hogy ki ne csússzon alóla a talaj.

Angela Merkel még sokáig rejtély marad. Nem jelent számára igazán előnyt, hogy nő - nőket érintő témákról szinte soha sem beszél, és a feministáknak mindenképpen túl konzervatív. Nem azért szavaznak rá, mert keletnémet - immár tizenöt éve harcol azért a nyugatnémetek által dominált pártban, hogy véletlenül se nézzék kívülállónak. Nem egy meggyőző szónok, és nem tud bánni a médiával sem.

Egy azonban bizonyos: Angela Merkel nagy túlélő. És ebben igencsak hasonlít Helmut Kohlra, aki 1982-ben úgy lett kancellár, hogy senki sem jósolt neki nagy jövőt.





Forrás: http://index.hu/politika/kulfold/mrklprtr5092/