Egész ifjan a katonaorvosnak készülő, máris a hadsereg állományába tartozó egyetemista a lelki és társadalmi forrongásokat ábrázolni kívánó Sturm und Drang stílus ízlése szerinti drámát ír "Haramiák" címen. Ebben nagy igazságtalanságokról, rablókká kényszerült tisztességes emberek tragédiájáról van szó. A darabot egy távoli német tájon - Szászországban - sikerrel be is mutatják, de az otthonába - Württembergbe - igyekvő szerzőt a határon elfogják. Olyan fegyelmit kap, hogy egyenest a király elé kell járulnia. A király pedig szigorúan közli, hogy rendes polgári családból származó férfi, különösen ha ráadásul tisztjelölt, nem írhat színdarabot, különösen olyat, amelyben a hatalmasokat gonosznak ábrázolják. Schillernek tehát becsületszavát kell adnia, hogy amíg a hadsereg kötelékében áll, nem ír drámát. Mit tehetne? Becsületszavát adja, jól tudva, hogy nem fogja betartani. - Néhány év múlva, már hadnagyi rangban katonaorvos egy vidéki városban. Albérletben lakik egy hősi halált halt százados fiatal özvegyénél. Szinte természetes, hogy szerelmesek is egymásba. Az albérlő igen szép szerelmes verseket ír, méghozzá tegező hangon a főbérlő asszonyhoz. Ezek meg is jelennek, fel is tűnnek, az ifjúság körében már itt elkezdődik Schiller költői sikere. De ez a hír eljut az udvarig is, és a szigorú uralkodó maga elé rendeli a költőt. Komoly hangon közli, hogy a szerelmes versekkel még nagyobb szégyent hozott a hadseregre, mint korábban azzal a drámával. Hiszen már egy orvosnak nem illik szerelmes verseket írni, nemhogy egy katonatisztnek. Férfiember - a trónus szerint - parancsol a nőknek, és nem kedveskedik neki. Ha tenné is, ezt nem tudatja másokkal. Tehát egyenes, egyértelmű parancs közli, hogy amíg katona, addig semmit nem ír, se drámát, se verset, legföljebb indulókat menetelő katonák számára. - Pedig ekkorra már titokban több drámát is írt és a már kész "Ármány és szerelem"-ről az a véleménye, hogy időszerű is, hatásos is, előadásra való. Hamarosan kiderül, hogy az irodalmi életben éppen bontakozó szentimentalizmus legszebb, legjobb színpadi alkotása. (Egyébként magát a "szentimentalizmus" szót is Schiller találta ki.) - Tehát választania kellett: vagy katonaorvos marad, vagy megszökik a württembergi hadseregből.

Egy éjszaka át is lépi a határt, kis táskájában megírt drámáinak kéziratával. Meg sem áll Lipcséig. Annak idején ott mutatták be sikerrel a Haramiák-at. Szívesen is látják, az olasz múltban játszódó Fiesco című tragédiáját el is fogadják hamaros bemutatásra. Az Ármány és szerelem-től azonban indokoltan félnek. Ez az érzelmes szerelmi tragédia maga a lázadás a feudális élet, a feudális jogrend és tulajdonképpen az egész elnyomó társadalmi rendszer ellen. - Igaz ugyan, hogy ez a dráma az egész drámatörténet egyik legsikeresebb darabja, de kezdetben ahol kísérletezni mernek vele, ott betiltják. Schiller több helyen próbálkozik, míg időleges otthonra talál Mannheimben. Az ottani színháznak egymás után két sikerdarabot ír. Ezek történelmi drámák, de nem Németországban játszódnak: "Az orléans-i szűz" francia tárgyú, Jeanne d'Arcról szól. Alig-alig hiteles, de hatásosan érzelmes. A másik az angol témájú Stuart Mária, az Ármány és szerelem után megint egy igazi remekmű, de a hatóságok eltűrik, mivel külföldön játszódik. Az emberábrázolás egyik nagy bravúrja az életre-halálra gyűlölködő két királynő - Mária és Erzsébet - szerepformálása. Ezek mellett már nyugodtabb az élete, érzelmes verseinek is sikere van, tervezheti nemcsak a következő műveket, hanem töprenghet azokon a kérdéseken is, melyeknek idővel egyetemi tanára lesz.

Szívesen menne már innét Weimarba, ahol Goethe miniszter is, a kultúra főintézője - intendánsa - is, otthont teremt a tudós- és művészvilágnak. A nagy tudós Humboldt fivérek, a csillogó költő Wieland is Goethe baráti köréhez tartozik. Goethe is hallott már Schillerről. De első találkozásuk rosszul sikerül. A külső rendre, tisztaságra kényes, a szavak és mozdulatok fegyelmezettségét betartó és elváró Goethe első pillanattól idegenkedik a paróka nélkül, ráadásul hanyagul fésült hajjal, s mindehhez poros csizmával elébe lépő Schillertől, akiről már hallotta, hogy dohányos ember, kedveli a szeszes italokat, hajnalig hajlandó az íróasztal mellett dolgozni, ha belelendült a munkába, de azután másnap akár délig is alszik. Úgy válnak el, hogy a miniszternek semmi kedve sincs ott tartóztatni a túl laza viselkedésű költő-drámaírót, akiről azt is tudja, hogy orvosnak indult, azt is, hogy katonaszökevény. Schiller tehát kénytelen még egy ideig nélkülözni, sikeres verseket írni és készülődni a nagy művekre. És az életének útja mégis Goethe felé vezeti, hogy élete végső tíz évét együtt töltsék, kiformálva a német klasszicizmus világhatású arculatát. - A szándéktalan találkozás úgy történt, hogy egy társaságbeli úrhölgy Goethe köréből ismerte Schiller néhány versét, hallott a drámáiról is, s egy baráti beszélgetésre meghívta a minisztert is, a már neves drámaírót is. Akármilyen különös - nem ismerték meg egymást. Schiller persze a vendégeskedéshez illő parókát tett a fejére, rendbe rakott öltözetben, fényesre kefélt cipővel jelent meg. Goethe pedig az új vendég szemében ugyanolyan volt, mint a többi előkelő úr, akivel itt egy társaságba került. A háziasszony Goethét kegyelmes úrnak nevezte, Schillert doktor úrnak. Tehát ha történetesen szót váltottak, ők is így szólították egymást. Ez a távoltartó viszony megmaradt köztük mindvégig, amikor úgy tíz éven át elválhatatlan munkatársak voltak, irodalmi és irodalompolitikai gondolataikat, terveiket együtt beszélték meg, együtt formálták nemcsak a Weimari Fejedelemségben, hanem úgyszólván az egész német földön az irodalmi életet. Itt, a véletlen folytán egy sarokban egymás mellé kerülve, valahogy irodalomról és színházról esett szó, és Goethét elragadta az ismeretlen új ismerős óriási tudása művészeti, színházi kérdésekben. Úgy gondolta, ennek az okos és kitűnően beszélő embernek az ő fennhatósága alá tartozó jénai egyetemen kellene tanítania. Az is kiderült, hogy a történelemhez is tudós fokon ért. Oda is ment a háziasszonyhoz, és megkérdezte, ki ez a "doktor úr". - Elképedve vette tudomásul, hogy az a Schiller, akivel oly rosszul sikerült első találkozásuk. Vissza is ment azonnal, akkor mutatkoztak be egymásnak, és a miniszter most már azt kérdezte, hogy annak a weimari színháznak, amelyet ő tervezett és szervezett, nem kívánna-e munkatársa lenni. Schiller igenjével kezdődött el a végre biztonságos, de lankadatlan munkával járó élet.

Schiller Weimarba költözött. A színháznak persze Goethe volt az igazgatója, de hamarosan Schiller a főrendezője. Együtt formálták a színházművészet világhatású példaképévé. Azután hamarosan közösen szerkesztettek irodalmi és művészeti folyóiratot, a "Horen"-t. Hórák görögül órákat jelent, de a Hórák voltak az idő nemtői is. A lapnak Goethe volt a főszerkesztője, Schiller az olvasószerkesztője, vagyis ő ült a szerkesztőségben és csinálta a folyóiratot, amely minden igényes irodalmi folyóiratnak mintaképe lett. Az egyetemi katedrát is felajánlották, de minthogy a művészeti tudnivalóknak volt tekintélyes tanára, a történelem számára viszont nagyon is szükség volt egy jó szakértőre, először történelemprofesszor lett. Megmutatta, hogy ő kora legjobb történettudósa, a nagy összefüggések kutatója, az "oknyomozó történet" módszerének kidolgozója. Történelmi drámáihoz elmélyült kutatásokat folytatott. A Don Carlos-hoz kidolgozta "Németalföld elszakadása" címen azt a II. Fülöp korabeli spanyol történelmet, mely ellen fellázadt és kivívta szabadságát Hollandia. A Don Carlos-ban csak spanyolok szerepelnek, de a hollandi szabadságharcról van szó. Az óriási hármas tragédia megfogalmazása előtt áttekintette és megírta "A harmincéves háború" történetét, mindmáig a legérdekesebb történelmi tanulmányok egyikét. Amikor azután megürült a művészetelméleti tanszék, Schiller tanításai és tanulmányai új útra indították az egész esztétika tudományát. - És mindemellett a munka javát az irodalom adta. Lankadatlan volt. Életét nyugodtnak és lángolóan boldognak tudta. Goethe szerzett neki feleséget is, akivel mindhalálig szerelmes házasságban élt. És írt. Goethével együtt gúnyos-kritikai hangú epigrammákat az irodalmi életről és az irodalmi fogalmakról. A gyűjtemény címe: "Xeniák". (Ez görögül ajándékokat, vendégajándékokat jelent.) Máig se lehet tudni, melyik szellemes, olykor bölcselkedő versikét melyikük írta. Amikor úgy vélték, hogy a divatos balladák vagy silányak vagy hajszolják a borzalmat, megbeszélték, hogy leülnek és megteremtik a színvonalas német balladát. Goethe hazament és néhány nap alatt megírta az "Erlkönig"-et, "A halász"-t, "Az isten és a bajadér"-t. Mellettük még néhány remekművet. Schiller hazament, néhány nap alatt megírta a "Policrates gyűrűjé"-t, a "Kezesség"-et, az "Ibykus darvai"-t és még vagy tucat kitűnő, szemléletes és nagyon jól szavalható balladát. Az egész kisepikára - Victor Hugóra, Arany Jánosra, Lermontovra és az ő utódjaikra, tanítványaikra ösztönzően és példaadóan hatottak ezek a máig élő remekművek. Később közös tervvel egymással vetélkedve írtak ókori görög tárgyú drámákat. Schiller költészete pedig kiterebélyesedett: a szabadság, az öröm, az alkotómunka nagy verses hitvallásait teremtette meg (Örömódáját hamarosan Beethoven beleépítette a IX. szimfónia halhatatlan kórusába).

És erre a végső évtizedre létrejöhetett a drámairodalom néhány fő műve. A nagy Wallenstein-trilógia a hiteles lélektannal megformált személyek és hiteles történelmi-társadalmi helyzetek látomássá örökített körképe. Majd a nagy életműben is fő mű: a "Tell Vilmos", amely a szabadság győzelméről szól, és főszereplője maga a győzni induló nép. - Belekezdett még egy történelmi tragédiába, a "Demetrius"-ba, amely arról az orosz történelmi témáról szólt volna, mint amelyet nemsokára Puskin a "Borisz Godunov"-ban írt meg. Ebből csak másfél felvonás készülhetett el. Munka közben tört rá a végső rosszullét, lefeküdt a díványra és meghalt. 46 éves volt. Sokan mondották, hogy túldolgozta magát, azt is mondták, hogy a túl kevés pihenővel, a túl lángoló szerelmekkel, amelyek legnagyobb lángolása házassága volt, az itallal, a dohányzással elherdálta az életét. De az is igaz, hogy fiatal korától baj volt a tüdejével, s ezzel sohase törődött. - Az is igaz, hogy 46 év még nem öregkor, hanem amíg élt, nagyon is tartalmas élet volt ez. Nem elherdálta, hanem az emberiségnek, az örökkévalóságnak adta gazdag életét.




Forrás: http://mek.oszk.hu/01300/01391/html/vilag074.htm