Carl Orff (1895. július 10. – 1982. március 29.) német zeneszerző, zenetanár.

Carl Orff a XX. századi – és benne az akkori német muzsika – egyik leghíresebb és legérdekesebb alakja. Műveit világszerte a legnagyobb sikerrel játsszák. Ezt a hírnevet nemcsak operák és más vokális alkotások révén szerezte, hanem pedagógiai munkásságával is.

Münchenben született, tanulmányait a századforduló egyik neves német zeneszerzőjénél, Heinrich Kaminskinál végezte, és zenei pályája mindjárt az oktatás frontján indult el. Egy balettiskolának volt zenetanára. Ez a pályakezdés, a zenetanítás alapelemeivel, valamint a tánccal való foglalkozás úgyszólván egész munkásságára rányomta bélyegét. Pedagógiai műve, a világszerte alkalmazott „Orff-Schulwerk” elsősorban a ritmikus képzésre fektet súlyt – nemegyszer a tánccal, illetve mozgásművészettel összekapcsolva –, de egyaránt gondja van az énekes és hangszeres képzésre is. Salzburgban iskolát is alapított: Orff-schule. Orff szerint a zene és a tánc egységet alkot: Münchenben létrehozota a Zene- és Mozgásművészeti Intézetet.

Orff zeneszerzői életműve szinte teljes kizárólagossággal színpadi alkotásokból áll. Orff témáinak nagy részét a mitológiákból, a mesékből, és a középkori mondákból vette. Első nagy színpadi sikerét 1937-ben, Frankfurtban aratta, az akkor színpadi változatban előadott Carmina Burana-val. Ezt követték további művei, ezúttal már kifejezett operák: A hold, Az okos lány, a Bernauerin, majd a Carmina Burana párdarabjai: a Catulli Carmina és a Trionfo d'Afrodite. Az utóbbi évtizedekben Orff egyre inkább a klasszikus ókor alkotásai felé fordult: megzenésítette az Antigoné-témát, az Oidipusz-t.

Orff zenéjének fogadtatására elég gyakran jellemző az a sajnálatos tény, hogy félreértik. Ez a zene ugyanis annyira komplex, annyira – túlmenően a wagneri értelmezésen – „összművészeti alkotás”, hogy nem lehet kizárólagosan zenei szempontok szerint értékelni. A zeneszerzőnek magának nem is volt soha célkitűzése – talán az egy Carmina Burana kivételével –, hogy csak zenét szerezzen. Mintegy színpadi rendezőként ő maga „komponálja meg” a muzsika mellett a vizuális elemeket: az akciót, esetleg a díszleteket, és gyakran a szöveget is ő írja. Ezekben a művekben tehát a zene csak egyike a művet alkotó elemeknek, méghozzá nem is mindig a legfontosabb elem. Valószínűleg ez a célkitűzés hozta magával, hogy Orff a szándékos archaizálás, sőt, nemegyszer a tudatos primitívség és trivialitás módszerét választotta. Minthogy színpadának lényege a mozgás, muzsikájának éltető eleme a ritmus. Orff-zene hallatán az az érzésünk, hogy a dallam és a harmónia, a forma és a hangszerelés a ritmusból születik. A ritmuson kívül csak a melódiára fektet súlyt, ezek – a korai művekben – szélesen íveltek, néha a gregorián hangvételét alkalmazzák, néha pattogóan táncos lejtésűek. A harmóniavilág a lehető legegyszerűbb. A hangszerelés a modern nagyzenekar szinte minden eszközét felhasználja, nem utolsósorban – a ritmikus fogantatás következménye ez is – az igen nagy méretű ütőhangszer-csoportot. Az utolsó évtizedekben Orff stílusa még szikárabbá vált, már szinte a mondókák és a legegyszerűbb gregorián formulák tömörségéig jutott el.

A sírhely

Carl Orff München díszpolgára. A sírja is itt van a Schmerzhaften kápolnában.

A felső-bajorországi Dießen am Ammerseeben 1955-ben költözött és később itt hozták létre a Carl Orff Múzeumot.

Carl Orff 1982. április 28-án halt meg.

• Rövid művek
  • A Hold (1939)
  • Az okos Lány (1943)
  • Egy nyári álom (1952)
• Bajor világszínház
  • Die Bernauerin (1947)
  • Astutuli, egy bajor komédia (1953)
• De temporum fine comoedia, Vigilia (1973)
• Trionfi
  • Carmina Burana (1937)
  • Catulli Carmina (1943)
  • Trionfo di Afrodite (1953)
• Antik művek
  • Antigone (1949)
  • Oedipus der Tyrann (1959)
  • Prometheus (1968)
    
    
    
    
    Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Carl_Orff