Svábbálok, színes népviselet, fúvós- és sramlizene, népitánc-fesztiválok; ez az, amit mindenki hallott és tud a magyarországi német nemzetiségről, vagy ahogyan általában mondjuk: a svábokról. Kik ezek a svábok, valóban svábok-e a szó legszorosabb értelmében?

Hutterer Miklós írja a magyarországi német népcsoportról szóló tanulmányában, hogy az újkori telepítésű németség sváb elnevezése az egész Kárpát-medencében elterjedt, a szomszéd népek nyelvében is. Pedig igazi svábok valójában csak Szatmár megyében telepedtek le – ma mindössze három falu van magyar területen. Hogyan válhatott egy ennyire elenyésző kisebbség neve a hazai németségnek eléggé általánosan használt saját elnevezésévé? Idegen népek pars pro toto alapon történő megnevezése nem ritkaság, hiszen a franciák is egy törzs, az alemann nevét terjesztették ki az egész német népre, sőt, a középkorban nálunk is egy törzs, a szász neve jelölt minden németet a bajoron kívül. A végső ok a sváb név esetében is ez. Az első telepesek nagy többsége valóban Svábföldről – Schwabenből, Württembergből – érkezett, Ulmon át, hosszú dunai úton Magyarországra. Igen sok faluban ma is erről tanúskodik a Schwabengasse – Sváb utca elnevezés. Az ő törzsi nevük rögzült a Duna-medence valamennyi népének nyelvében, mint a török hódoltság felszámolása után érkezett német telepesek általános elnevezése. A névadó törzs maga, e tájon jobbára csak nevében él.

A 18. század nagy pestisjárványai őket tizedelték meg, másrészt ők vándoroltak tovább a Duna mentén délre, egészen Dobrudzsáig és Ukrajnába, sőt a Volga mellé és a Kaukázuson túlra. Jellemző, hogy utódaikat pl. Ukrajnában más német telepesek még századunkban is csak így hívták: die Ungarn (a magyarok), holott pontosan tudták róluk, hogy svábok. Helyükre a Kárpát medencében szinte mindenütt bajorok és frankok léptek, akik viszont az ő nevüket örökölték. A 18. század még nem volt a törzsi öntudat kora, és ezek a bajorok és frankok magukról mint németekről beszélhettek csak, így a maguk részéről sem álltak ellen a rájuk kiterjesztett névnek. Nem véletlen, hogy a sváb megjelölés ellen csak ott tiltakoztak – és tiltakoznak ma is –, ahol ez a történelmi hagyományokba ütközött: Nyugat-Magyarországon és – a török előtti német településen – Nagybörzsönyben; s mivel ez a név elsődlegesen a paraszttelepeseket jelölte, tiltakozott a velük különben mindenben egyívású városi polgárság is. Így a népnév a hazai németségen belül szociális értékrendűséget is kapott, azaz a schwäbisch (sváb) fogalmilag azonosult a bäurisch (paraszti) képzetével. Ez teszi érthetővé, hogy a sváb név a hazai németség többségének saját elnevezésévé is válhatott.

Statisztikai összesítések és becslések alapján a magyarországi németek száma mintegy 200–220 000-re tehető, ami az ország összlakosságának 2,5%-a. A hazai nemzetiségek összességében azonban még ez a szám is jelentős, hiszen valamivel több, mint az itt élő szlovákok, délszlávok és románok lélekszáma (becslések alapján együttesen mintegy 180–182000 fő, azaz az ország összlakosságának 2,2%-a).

A mai Magyarország területén élő német népcsoport egyes rétegei a történelmi fejlődés során különböző szakaszokban és népmozgalmi hullámokban kerültek mai lakóhelyükre, így a hazai németség mai arculatának kialakulásában is különböző tényezők, illetve körülmények játszottak meghatározó szerepet. Történelmi korszakhatárt jelentett ebben a török hódoltság kora, pontosabban az országnak a török uralom alóli felszabadulása a 17. század végén.

A középkori iparosodás és városi fejlődés kibontakozásában a magyar uralkodók jelentős szerepet szántak a német kézműveseknek és kereskedőknek. A német polgár a 13. század folyamán sok magyar városban gyökeresedett meg. A tatárjárás után ez a folyamat átmenetileg még jobban megerősödött.

A magyar királyok telepítési politikája az ország belső, gazdasági érdekeiből fakadt; a német telepesek megnevezése "vendég" (hospes), ami alapvetően jó viszonyra mutat. Csak a Szentföldről kiszorult német lovagrend – amelyet határvédelmi feladat ellátása fejében engedett II. Endre megtelepedni Magyarországon – tett kísérletet arra, hogy államilag is önállósítsa magát, amiért is a király a lovagokat kiűzte az országból.

A mai Magyarország németségének csak egészen kis hányada az, amely még az Árpád-kori telepítések során honosodott meg, éspedig a nyugat-magyarországi németség (a mai osztrák határ mentén), illetve a Börzsöny hegység egykori bányavárosának, Nagybörzsönynek német lakossága, amely tulajdonképpen a közép-szlovákiai Hauland déli csoportjának maradéka. E csoport két másik német láncszeme – Vámosmikola és Szokolya –, bár a törökkort átvészelte, a múlt századra teljesen elmagyarosodott.

A mai hazai németség túlnyomó többsége tehát a török hatalom letörését követő telepítések során lelt új hazát Magyarországon. Ebben egyidejűleg több tényező összjátéka érvényesült. A hódoltság és az állandó háborúskodások következtében a megszállt országrész településeinek nem kis része elpusztult vagy elnéptelenedett, így – főleg a déli végeken – hatalmas területek, egykor gazdag termőföldek váltak ismét mocsaras vadonná. Az ország újjáépítésének első feltétele volt e termőföldek visszahódítása – a török után a természettől is. A királyi Magyarország északi részéről ugyan igen sok magyar települt ismét délre – hiszen ekkorra tehető annak a sok településnek a kialakulása, amely nyelvjárásával, népi kultúrájával ma is kirí környezetéből a Duna-Tisza közének középső szakaszán, sőt még a Bácskában is –, mégis a megtizedelt magyarság önmagában nem volt elégséges e feladat gyors megoldásához. A földbirtokos osztály ezért mindent megtett, hogy bárhonnan, de minél több munkaerőt szerezzen birtokai művelésére. A számításba vehető szomszédok közül kedvező lehetőség kínálkozott erre a Német-római Birodalomban, ahol a harmincéves háború óta – és nem utolsósorban a fokozódó feudális elnyomás következtében – ismét magasra szökött a kivándorlási láz. Így mindenütt a birodalomban, de a dél- és középnémet területeken különösképpen, eredményesen folyhatott az a telepestoborzás, amelyet a magyar nagybirtokosok toborzó ügynökei folytattak. Nemcsak magánosok toboroztattak, hanem a katolikus egyház, sőt maga a királyi kamara is. Nem kis szerepet játszott az is, hogy a lutheránus és kálvinista német parasztok biztosabb menedékre számíthattak a protestáns magyar urak földjén, mint az ellenreformációtól akkor már erősebben gyötört német vagy osztrák tartományokban.

Röviddel Buda felszabadítása után, már 1689-ben megjelent az a királyi telepítési rendelet, amely a telepítés feltételeit és módozatait szabályozta. Ennek irányítására hívták életre a királyi Újszerzeményi Bizottságot (Neoacquistica Commissio), amely a gazdasági szükségből egyúttal politikai tőkét is akart kovácsolni, arra számítva, hogy a katolikus német telepesek eleve a dinasztia támaszai lesznek a kuruckodó, Habsburg-ellenes magyar nemességgel szemben. A német telepesek mellett szólt még az is, hogy többnyire fejlettebb mezőgazdasági módszerek birtokában voltak, mint a hazai lakosság.

A telepítési akció, három nagy szakaszban, lényegében az egész 18. századot átfogta. Az első szakasz (1689–1740) még III. Károly nevéhez kapcsolódik. Ekkor jöttek nagyobb számban német parasztok a Dunántúl megyéibe (Esztergom, Pest, Fejér, Veszprém, Komárom, Győr), az Alföldre (Szabolcs, Békés) és az Északi-középhegység peremvidékeire (Hont, Heves, Zemplén), de szórványosan már a Bácskába és a Bánságba is. Ekkor keletkezett – a szó eredeti értelmében is – sváb településtömb Szatmár megyében.

A telepítések második szakasza Mária Terézia korára esik. Ekkor a földesúri magánkezdeményezést egyre inkább a kamarai telepítés szorítja ki a helyéről. Az alapvető ok itt is gazdasági: a királyi kamara a koronauradalmak fellendítésére sikeres versenytársként lép fel a német paraszti munkaerőpiacon, amennyiben a telepeseknek biztosított kedvezmények (építkezési segély, több évi adómentesség) terén túllicitálja a magánbirtokosokat. Ismerünk e korból eseteket, amikor a munkaerőhiányt szenvedő földesúr hajdúi a kamara útnak indított telepeseit rövid úton lefoglalták.

Mária Terézia a betelepítés ütemének meggyorsítására 1762-ben új pátenst adott ki, amely a hétéves háború után újabb, sorsukkal elégedetlen paraszti tömegeket hozott mozgásba, főként Elzász-Lotharingiában, Badenben, Luxemburgban és a pfalzi tartományban. Ezek a teréziánus telepesek már szinte kizárólagosan a déli határvidéken állapodtak meg.

A harmadik, egyúttal utolsó szervezett telepítési akciót II. József 1782. évi pátense vezette be. Ennek nyomán főleg Pfalzból, a Saarvidékről, Frankfurt és Mainz körzetéből, Hessenből és Württembergből jöttek telepesek, zömmel ismét csak a déli kamarabirtokokra, kisebb számban máshová is, így Pest, Esztergom, Vas, Tolna, Somogy megyébe.

A telepesek nehéz sorsát a népköltészet is megőrizte. A következő népdal szövege jól jellemzi ezt az időszakot:

Die Donau fließt und wieder fließt

(Aus der Ansiedlungszeit)

Die Donau fließt und wieder fließt

wohl Tag und Nacht zum Meer.

Ein' Well die andere weiterzieht

und keine siehst du mehr.

All' Frühjahr kehren d' Schwälblein zurück,

der Storch kommt wieder her,

doch die gen Ungarn zogen sind,

die kommen nimmermehr.

Das Ungarland ist's reichste Land,

dort wächst viel Wein und Treid,

so hat's in Günzburg man verkünd't,

die Schiff stehn schon bereit,

dort geits viel Vieh und Fleisch und G'flüg,

und taglang ist die Weid,

wer jetzo zieht ins Ungarland,

dem blüht die goldne Zeit.

Mein Schatz hat auch sein Glück probiert,

doch nicht zum Zeitvertreib,

und eh' der Holler 's drittmal blüht

so hol ich dich als Weib,

und sieben, sieben lange Jahr,

die sind jetzt nun hinab,

ich wollt, ich wär bei meinem Schatz,

doch niemand weiß – sein Grab.

A Duna a tengerbe folyik

(A Magyarországra település idejéből)

A Duna a tengerbe folyik

nappal meg éjszaka.

Hullám hullámot csalogat,

egyet se látsz már soha.

A fecske tavasszal visszatér,

gólya száll valahova,

de aki Magyarországra ment,

Nem jön már vissza soha.

Magyarország a leggazdagabb,

búzája, szőleje jó,

Günzburgban ez megmondatott,

készen áll mind a hajó,

sok ott a barom, a hal, a vad,

szép legelő, laktató,

aki most Magyarországba megy,

annak lesz világa jó.

Szerencsét próbált a kedvesem,

nem unalom vitte el,

mielőtt a bodza hármat virít,

elviszlek, párom leszel,

s eltelt hét hosszú, hosszú év,

aki megélte, tudja jól,

most keresném a kedvesemet,

de a sírja sincs sehol.

/Kalász Márton fordítása/

A hazai németség közép- és délnémet területről származott Magyarországra. Nyelvjárásaik ún. keverék nyelvjárások, jelen formájukat már az új hazában, tehát magyar földön nyerték. A nyugat-magyarországi németség északi szárnyát a Mosoni-síkságon lakó Heidebauerek alkotják, akik nevüket a síkság nevéről (Heideboden) kapták. Tőlük délre a Sopron vidéki heáncok, ill. poncichterek élnek. Nyelvileg e terület Alsó-Ausztria folytatása, de bizonyos sajátos helyi fejlődést is megfigyelhetünk. A Rába–Lapincs köz német falvai már inkább stájer jellegűek (délbajor dialektus).

(Aheánc név eredete vitatott, a népetimológia igen sok magyarázatot ismer, van, aki a német jetzt szó hietz, hienz nyelvjárási változatával, van, aki a Heinz személynévvel magyarázza; igen érdekes, hogy a heáncok vagy hiencek az egyes falvak lakói között is különbséget tesznek, a Rába–Lapincs közben élőket pummhienceknek nevezik egy anekdota alapján, amely szerint az egyik főúr látogatásakor kicsit előbb sütötték el üdvözlésére a mozsárágyúkat, mint kellett volna; a poncichterek a német Bohnenzüchter = babtermelő nevet viselik; igen sok babból készült ételt ismernek a Sopron környéki németek, kedvelt a babtorta, amelyet túróval, tejföllel ízesítenek.)

A Dunántúli-középhegység nemcsak földrajzilag, hanem nyelvjárásilag is egy keleti és egy nyugati szakaszra osztható, melyeket a Móri-árok választ el egymástól. Északon önálló Nagybörzsöny, melynek sajátos déli bajor nyelvjárása rendkívül archaikus vonásokat őriz. A Budai-hegyvidék német nyelvjárásai dunai bajor jellegűek, néhány német sziget e terület peremén azonban ki tudta vonni magát a bajor hatás alól: a Cserhát hegységben Berkenye, Szendehely és Katalinpuszta keleti frank nyelvjárást, Zebegény, Nagymaros, Kismaros, Dunabogdány meglehetősen egységes rajnai frank-dunai bajor keverék nyelvjárást beszél, ez jellemzi a Dorog melletti Csolnokot is. Buda és Pest egészen a századfordulóig a keleti dunai bajor (bécsi) köznyelv hatását közvetítette a környező német falvak felé. Pest és Soroksár sváb elemekkel vegyes bajor nyelve Dunaharaszti felvégén keresztül átmenetet képez az ottani alvégen és Taksonyban beszélt sváb nyelvjáráshoz. A Csepel-sziget német falvainak nyelvét főleg a konzervatívabb jelleg választja el a Budai-hegyvidéktől. Pilisvörösvár nyelvjárásának a rendkívül erős diftongizálás, valamint a bécsies monoftongizálódás, a beszéd nyugtalanabb dallama ad különleges jelleget a környezethez viszonyítva. Többszörös nyelvjárási rétegződés jellemzi a Vértes németségét is: a dunai bajor nyelvjárások mellett a Bakony hegység keleti peremén, valamint a velencei-hegységben elbajorosodott rajnai frank maradványokat találunk. A középhegység nyugati részén a bajor mellett rajnai frank (Kislőd, Városlőd, Bánd) és déli frank (Balaton-felvidék) nyelvjárásokat beszélnek, a délkelet-dunántúli és észak-bácskai tömb nyelvjárásai frank és sváb jellegűek. Tolna megye nagy részén egy hesseni, délen, Baranyában egy fuldai jellegű nyelvjárásterület alakult ki, amire ennek a csoportnak az elnevezése – stiffoller, azaz Stift Fuldaer, Fuldaapátságiak is utal. (Sajátos kolbászkészítményük a vidék magyarságánál is stifolder néven közkedvelt.)

Somogyban erősen jelentkezik a bajor elem, főleg a szókincsben. A stiffollerek túlnyomó többsége Baranyát lakja, ettől északra keskeny sávot alkotnak csupán (Mucsi, Závod). Sváb nyelvjárást találunk a Duna menti Hajóson a tolnai Televen, Kisdorogon, Zombán, valamint – frank elemekkel keverten – Apar és Gyód községekben is. Teljesen magában áll a ma már Pécshez tartozó Nagyárpád allemann dialektusa. A Tokaj-Hegyalja német falvaiban a nyelvjárásokra sváb magánhangzó- és frank mássalhangzórendszer jellemző.

Forrás: http://www.valtozovilag.hu/t365/tux0428.htm